Tisza Kata: Egyedül című könyve legelső soraiban szívbemarkolóan fogalmazza meg mindazt, amit átél egy párját elveszítő, élete vége felé tartó ember; hogyan próbálja meg feldolgozni azt, hogy nincsen többé, akivel megoszthatja az életét. Kiüresedés, közömbösség. A magány, a másik ember hiánya szinte tapintható.
Noha ezek az érzések kimondhatatlanul nehezek, jó, ha tudjuk, hogy a gyász természetes, bár igen fájdalmas velejárói. Érezhetünk szomorúságot, dühöt, magányt, ürességet, elérzéstelenedést, sőt az örömteli pillanatokra gondolva akár még egy kis boldogságot is – bármilyen sorrendben, egymást váltva, összevissza. Mintha egy érzelmi hullámvasútra ülnénk fel, amelyet nem mi irányítunk. Beleültünk, és most össze-vissza rángatnak minket a kanyarok, az emelkedők és a süllyedők – vagyis az érzéseink.
A gyászfeldolgozásos folyamataim során gyakran végigkísérem, ahogy a gyászolók érzelmi hullámvasútja csitul. Mintha kisebbek lennének a kanyarok, mintha „a lejtőn” a gyomruk már nem liftezne. Ha kiüresedést éltek át, akkor mintha visszatérnének az érzéseik, a céljaik. Vannak, akiknél a könnyek is fogyni kezdenek.
„Gyászolok, és úgy érzem, ez lesz az utolsó gyászom. És ez az utolsó gyász előhoz minden korábbi elgyászolt vagy el nem gyászolt gyászt bennem” – olvasható a könyvben az általam idézett rész végén. Ez egybeesik mindazzal, amit én is el szoktam mondani a gyászfeldolgozásról szóló előadásaimon a halmozódó veszteségekről. Olyanok ezek, mintha egy hátizsákot hordanánk a hátunkon, amelyben veszteségeink kövekként nehezednek. Amikor cipeljük a zsákot, talán fel sem tűnik, hogy mennyire nehéz, mert egy-egy kavics önmagában viszonylag könnyű. Egészen addig, amíg egy újabb, immár kicsit nagyobb kő bele nem kerül, és ekkor hirtelen úgy érezzük, ez most túl nehéz, nem bírjuk tovább, és összerogyunk a hátizsákunk súlyától.
Éppen ezért foglalkozunk a hét alkalmas egyéni gyászfeldolgozási folyamat első felében általában is a veszteségeinkkel és a rájuk adott válaszainkkal, és ezért készítünk veszteségdiagramot is. Ezért van, hogy a tanfolyam elvégzése után azt tanácsoljuk a gyászolóknak, hogy vigyék végig a folyamatot más ismert kapcsolódásaikkal is: minél több kavicsot kidobálunk ugyanis a hátizsákunkból, annál könnyebb léptekkel folytathatjuk utunkat.
És íme az idézet, amihez kapcsolódóan papírra vetettem a gondolataimat:
Vettem egy kalácsot. Sima, fonott kalács volt. Ott vettem, ahol mindig is szoktam, és olyat, amilyet mindig is veszek. Persze tudom pontosan, hogy kiüresedett szokás ez, hiszen az már nincsen, akivel enni szoktam. Vagyis hát nem vagy többé.
A feldolgozatlan gyásznál történik, hogy az ember megveszi ugyanazt a kalácsot, mintha ugyanaz, akivel enni szokta, még élne. A különbség azonban az az esetemben, hogy én pontosan tudom, hogy már nem vagy.
Azt is tudom, hogy egyedül eszem meg. Hogy egyedül fekszem le. Hogy egyedül kelek fel. Hogy felszelem a kalácsot, megvajazom, és amikor beviszem a szobába, te nem ébredsz fel. És nem is örülsz, hogy a kávé mellé kapod, mint kisgyerek, akit felnőttként végre kényeztetnek.
A valóságban vagyok. Tehát ez nem a gyász helyett van, hanem maga a gyász.
Vagy talán inkább a gyászutó. Nem etetem meg valaki mással, és teszek úgy, mintha te volnál. Én eszem meg. Egyedül. És hagyom, hogy fájjon a hiány. Hagyom, hogy fájjon az elmúlás. Hagyom, hogy szabaddá tegyen ez a fájás. És aztán életté váljon bennem a szabadság. Vagyok. Egyedül. Én.
Eddig mindig hajtott valami, de most mintha nem hajtana semmi. Az emberek untatnak, a nők és a férfi egyaránt, és egyáltalán nem tartok igényt arra, hogy kedveljenek, vagy bármiben is igazat adjanak nekem. Felerősödik bennem a kívülmaradás vágya. Nem valós, hogy valaki mindenkivel jóban van, az hazugság. És én nem óhajtok hazudni.
De nehéz most ebbe a semmibe beleöregedni. Találni valamit, ami még hajtani tud, az kéne. Az egyedüllét a valóságom, tehát ezen belül kellene találni valamit. A hit túlmutat a mindennapok befogható racionalitásán, mégis a hit az, ami átvezethet rajta. Híreket se fogyasztok jó ideje. Egyszerűen nem érdekel, összefolyik az erőszak az erőszakkal. A belső világomat szeretném egyensúlyba hozni ahhoz, hogy funkcionáljak.
Gyászolok, és úgy érzem, ez lesz az utolsó gyászom. És ez az utolsó gyász előhoz minden korábbi elgyászolt vagy el nem gyászolt gyászt bennem.(Tisza Kata: Egyedül)
További olvasnivaló:
Könyvajánló szülőknek: A láthatatlan fonal
A hozzám érkező gyászolók olykor megkérdezik, hogy hogyan tudnák elmagyarázni a gyermekeiknek a halál fogalmát, hogyan készíthetnék fel őket egy válásra vagy hogyan segíthetnének nekik feldolgozni valamely veszteséget. Íme egy kedves könyv, amely pont ebben nyújthat...
A perinatális veszteségekről
Én magam is többféle veszteséget éltem át, de az egyik talán legnehezebb az évekig tartó vágyakozás volt arra, hogy gyermekem születhessen. A vérzésem első napján minden nap szembesültem azzal, hogy "most sem estem teherbe". Rengeteget sírtam. Kipróbáltunk...
Mikor fogynak el a könnyek?
Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést. Olyan jó lenne, ha jósnő lennék, és megmondhatnám, hogy erre és erre a napra el fognak fogyni. De ezt nem mondhatom. Gyászfeldolgozás Módszer Specialistaként én is azt vallom, hogy „minden kapcsolat egyedi, ezért minden gyász is...